Szókratészi intelem: „Ismerd meg önmagad!” az érzelmi intelligencia fontos alapkövére utal
 

Egy régi japán mesében a harcias szamuráj azzal áll a Zen mestere elé, hogy: magyarázza már el neki, mi a menny, és mi a pokol. A szerzetes azonban megvetően odavágja neki: „Tágulj innen, fajankó! Minek rabolod az időmet?” Az önérzetében sértett szamuráj dühbe gurul, előrántja karját, és azt ordítja: „Meg tudnálak ölni arcátlanságodért!” „Íme a pokol!” – válaszolta higgadtan a szerzetes. A szamuráj ámulatba esvén, amiért a mester oly találóan nevezte nevén elvakult haragját, elteszi a kardot, és fejét lehajtva megköszöni a szerzetesnek a felvilágosítást. „Íme a menny!” – mondta neki a szerzetes.

A szamuráj rádöbbenése tulajdon zaklatottságára megmutatja, mennyit számít, ha nemcsak ránk tör egy érzés, de tisztában is vagyunk azzal, hogy hatalmában tart bennünket.

A szókratészi intelem, „Ismerd meg önmagad!” az érzelmi intelligenciának erre a sarkkövére utal: késedelem nélkül vegyük tudomásul születő érzelmeinket! Ezt nevezzük érzelmi tudatosságnak. Elsőre úgy tetszhet, érzelmeink nyilvánvalóak; de némi elmélyedés eszünkbe juttatja, hányszor fordult elő, hogy nem vettünk tudomást valódi érzéseinkről, illetve túl későn döbbentünk rájuk.

Pszichológusok nehézkes kifejezéssel metakogníciónak nevezik, ha tudatosítjuk gondolkodásunk folyamatát, illetve metahangulatnak, ha kedélyváltozásainknak tudatában vagyunk. Goleman (1997.) az öntudat szót (self-awareness) tartja ennek szerencsésebb kifejezésére, abban az értelemben, amikor képesek vagyunk a belvilágunkat kitartóan szem előtt tartani. Ez az önmagunkra irányuló tudatosság minden tapasztalatot körbejár és vizsgál, az érzelmeket is beleértve. E fajta tudatosság rokon azzal, amit Freud egyöntetű, lebegő figyelemnek nevez, s a leendő pszichoanalitikusoknak ajánl. Ez a figyelem mindent, ami a tudatba kerül érdeklődően fogad. Egyes pszichoanalitikusok a „figyelő Én” kifejezést használják: Hiszen az én(ön)tudatosítás képessége révén az analitikus meg tudja figyelni saját reakcióit is mindarra, amit a kliens mond, és amit a szabad asszociáció folyamata kifejleszt a páciensnél. Az ilyen éntudatosítás feltételezi az agykéreg aktivált állapotát: kiváltképpen a nyelvi régiókét, amelyek ráhangolódnak a születő érzelmek azonosítására és megnevezésére.

Az éntudatosítás azonban semmiképpen sem egy szenvedélyes koncentrálás a magunkkal ragadó érzelmekre, amely túlreagálná vagy felfokozná, amit észlelünk. Inkább semleges: Fenntartja az önreflexiót az érzelmi viharokban is. Az öntudatosítás optimális formájában a szenvedélyes vagy viharos érzelmeknek pontosan egy higgadt tudomásulvételét teszi lehetővé. Ez abban a formában is megnyilvánul, hogy egy lépést hátrálunk az élménytől: párhuzamos, „meta”-tudatáram, amely követi a fősodort, az eseményeket anélkül, hogy elmerülne, elveszne bennük. Nagy különbség van például aközött, hogy nagyon dühöngünk valakire, vagy hogy közben átfut az agyunkon az önmagunkra vetülő gondolat: „Hű, de dühös vagyok!”

A figyelem idegrendszeri mechanizmusai szempontjából az agyi tevékenységnek ez az árnyalatnyi eltolódása vélhetőleg jelzi, hogy az agykéreg pályái aktívan észlelik az emóciót, s ez az első lépés afelé, hogy úrrá legyünk a helyzeten. Az érzelmek tudomásulvétele alapvető érzelmi készség, amely alapja a többinek, például az érzelmi önkontrollnak. Az öntudat tehát röviden annyi, hogy „tisztában vagyunk a hangulatunkkal, egyszersmind róla való gondolatainkkal” – állítja John Mayer, a New Hampshire-i Egyetem pszichológusa, aki a yale-i Peter Salovey-vel együtt dolgozta ki az érzelmi intelligencia elméletét.

Az éntudat tehát a belső állapotok reakció-, és ítéletmentes nyomon követése.

Ha az egyént nagyon felzaklatja valami, érzelmi én(ön)tudatra vallanak olyan jellegzetes reagálások is, mint „Nem helyes így éreznem”, „Próbálok valami szépre gondolni, hogy jobb kedvem legyen”, vagy „Még véletlenül se gondolj rá!”. De Mayer szerint az öntudatnak ezek beszűkültebb változatai. Bár logikailag különválasztható az érzelmek tudatosítása és megváltoztatásukat célzó cselekvés, Mayer úgy véli, hogy a gyakorlatban összekapcsolódik a két dolog: ha ráébredünk pocsék lelkiállapotunkra, ki is akarunk mászni belőle. Ez a felismerés azonban “más lapra tartozik”, mint azok az erőfeszítéseink, melyeknek célja meggátolni, hogy érzelmi felindulásban cselekedjünk.

Ha a gyerekre – aki dühében megütötte a társát -, rászólunk, hogy: „Hagyd abba a verekedést!”, talán berekesztjük, vagyis abbahagyatjuk vele a tevékenységét, de a düh tovább ott marad benne. A gyerek gondolatai nem tágítanak a dühöt kiváltó októl – „Elvette a játékomat!” –, és a düh nem csillapul.

Az önmegfigyelés hatása erősebb a heves negatív érzéseknél: Ha felismerjük, hogy dühösek vagyunk, megnő a szabadságunk – nemcsak az a választásunk, hogy semmiképpen sem hagyjuk a dühöt cselekvésben megnyilvánulni, hanem további lehetőségünk, hogy szélnek is eresszük azt.

Mayer úgy találja, hogy az emberek aszerint, hogy milyen stílusban tartják számon és kezelik érzelmeiket, háromféle típusba sorolhatók:

Lehengereltek: Az ilyen emberek gyakran érzik magukat tehetetlennek a lehengerlő érzelmeikkel szemben; Hangulataik szinte uralkodnak rajtuk. Csapongók, érzelmeikről kevésbé vesznek tudomást. Csekély az igyekezetük arra, hogy a rossz hangulataikból kikeveredjenek, mert úgy vélik, képtelenek befolyásolni életüket. Gyakori tapasztalatuk a megsemmisülés, az önuralom elvesztése. 
Beletörődők: Gyakran világos előttük, mit éreznek, de hajlanak arra, hogy beletörődjenek a kedélyállapotukba, és nem akarnak változtatni rajta. A beletörődőknek a jelek szerint két altípusa van: Azok, akiknek hangulata többnyire jó, tehát a motivációjuk kicsi a változtatásra, illetve azok, akik tisztában vannak hangulataikkal, mindazonáltal ki vannak téve rossz hangulatoknak, de napirendre térnek efölött, kisujjukat sem mozdítják, hogy másképp legyen, ha mégúgy szenvednek is. – Ez a minta lelhető fel például azoknál a depressziósoknál, akik természetesnek veszik kétségbeesett lelkiállapotukat.

A fenti állításokhoz kapcsolódva mindenképpen érdemesnek tartom a következő kutatás eredményét is továbbgondolni, hiszen ez azt bizonyítja, hogyan alakulhat ki egy ismételt késztetés, egy viselkedési sztereotípia: Kutatók egy csoportja 5 majmot zárt be egy ketrecbe. Középre helyeztek egy létrát, majd annak tetejére banánt tettek. Amikor az egyik majom felmászott a létrán a banánért, a kutatók egy vödör hideg vizet zúdítottak a másik négy majom nyakába. Minden alkalommal amikor egy majom megpróbált felmászni a létrán, hogy megszerezze magának a banánt, a többieket leöntötték hideg vízzel. Hamarosan meg is tanulták a majmok, hogy aki fel mer indulni a létrán, azt meg kell akadályozni, le kell onnan „verni”, mert különben „jön a hidegzuhany az égből”. Igen rövid idő kellett ahhoz, hogy egyik majom se próbálkozzon felmászni a létrára – azért, hogy megszerezze, amit akar. Mindezek után a tudósok lecserélték az egyik majmot. Az új majom természetesen rögtön elindult a létrán, hogy megszerezze magának a csemegét, de a többi majom leverte, pedig már nem is kaptak „hidegzuhanyt”. Az új majom persze nem értette, hogy mi miatt kapja a verést, de pár alkalom után megtanulta, hogy a létrán tilos felmenni. Ezután lecseréltek még egy majmot és ugyanez megismétlődött. Elindult a létrán és rögtön kapott is érte… verést. Ebben az esetben az volt a furcsa, hogy az előző új majom is részt vett a verésben, bár ő sosem kapott hideg vizet a nyakába. A harmadik, negyedik és végül az ötödik majommal is megismétlődött ugyanaz a történet, és a kísérlet végére már teljesen kicserélődtek a majmok – az eredeti 5 majomból egy se maradt a ketrecben. Az újak közül semelyik sem tudja, mi miatt van letiltva a létrára való felmászás. Senki sem érti, miért nem lehet elindulni a banánért. Mégsem másznak fel érte. Miért? Ha megkérdeznénk őket és tudnának beszélni, valószínűleg ezt válaszolnák: Nem tudom. Egyszerűen errefelé így működnek a dolgok. Mert ez mindig így volt, és ezt így kell csinálni. Az is lehet, hogy épp most kérdezi meg néhány ember önmagától is: miért tesszük folyton azt, amit általában teszünk, amikor léteznek más utak, más megoldások is. Milyen irányba fejlődjünk, ha mindig csak a régi, kitaposott utat követjük?

Ki mondta azt, hogy ez így jó? Ki határozhatta azt meg, mi a jó nekünk? Létezhet egy másik világ is a mi „kis világunkon kívül”, ami jobb és szebb világ?

Nem tudjuk. Miért? Mert nem merjük megkérdezni, miért tilos felmászni azért a csábító banánért. A beletörődők, a tehetetlenek azok, akik továbbra is ülnek lenn a létra alatt, de még az is lehet, hogy időszakonként, valódi ok nélkül, megtámadják azt, aki meg merészeli kérdőjelezni a “törvényt”. És miután ezt megtették, ezután is csak továbbülnek a létra alatt… és csak ülnek, beletörődve a sorsukba.

Öntudatosítók: Közvetlenül észlelik hangulatváltásaikat, ezért érzelmi életük kifinomult. Érzelmi tisztánlátásuk nyomatékot ad egyéb jellemvonásaiknak: Többnyire autonóm személyiségek, biztos tudomással korlátaikról és erősségeikről, lelkileg/érzelmileg épek, életszemléletük optimista, pozitív. A rossz hangulaton sosem ruminálnak (rágódnak), ezért ezek sohasem válnak rögeszméjükké, a problémákat feladatnak tekintik, jó a coping(megküzdési) stratégiájuk. Röviden, odafigyelésükkel rendben tartják érzelmi világukat.
Akik tehát már az öntudatosítók csoportjába tartoznak, számukra az önismeret egyértelmű, és azt is tudják, hogy mindez az érzelmi intelligenciájuk fontos alapköve.

Érdemes megfontolnunk az „Ismerd meg önmagad!” szókratészi felszólítást:. Én csak annyit tennék még ehhez: “Ismerd meg önmagad, és ha nem tetszik amit észlelsz, akkor változtass rajta!”

Áttörés, Tegyük boldoggá az életünket! Gyakorlati útmutató érzelmi- és pénzügyi intelligenciánk fejlesztéshez című könyv szerzője

Szabadegyetem Magánkönyvkiadó

http://www.attoreskonyv.com/

http://szabadegyetem.dataglobe.eu/magankonyvkiado

Fotó forrás: itt itt itt