Mitől szabaduljunk fel?

02 December 2016 |

 

Hogyan alakulhat ki az anyagi függőség, a társfüggőség?

 

Mitől szabaduljunk elsősorban fel? Nagyon sok ember az anyagi függőséget emeli ki megoldandó feladatnak. Hogy igazuk van-e, ennek eldöntését az olvasóra bíznám. Azt azért lehet hogy érdemes megfigyelnünk, hol tartunk ebben a témakörben? Az is lehet, hogy eddig nem vettük észre, hogy benne vagyunk egy olyan függőségi viszonyban, amely igencsak “fojtogat” már bennünket. Minden bizonnyal akit ezek a kérdések érintenek tovább fogja gondolni az előzőeket, majd ezután az egész életét jól "átvilágítja", hogy megtalálhassa az úgynevezett vakfoltot. Vakfolt bizony akad bárki életében, amit jó, ha felismer és felülvizsgál.

Sajnos napjainkban megfigyelhető – még ha sok esetben „láthatatlanul” is van ez jelen – a testi, lelki vagy gazdasági abúzus (erőszak). Ami alól már sok ember szeretne felszabadulni. A probléma az, hogy némelyik esetben annyira alárendelődik és megszokja az egyén a kodependenciát (a társfüggőséget), hogy azt sem veszi észre, hogy egyáltalán benne van egy függőségi helyzetben. Főleg a lelki/érzelmi és gazdasági függőségben tartás esetében lehet igencsak veszélyes a helyzet.

Talán hasznossá válhat mindenki számára az a felismerés, hogy a pénzügyi válság elsősorban az emberben keresendő. Érdemes tudni, hogy a pénzügyekkel kapcsolatos problémák csak másodlagosak és jelzésértékűek. Vagyis az egyénnek először az önmagával való belső összhangjával, értékeinek felismerésével kellene elsősorban foglalkoznia, utána pedig, mindenképp, a pénzügyi intelligenciájának a fejlesztésével. Az is fontos feladata, hogy felfedezze, mennyire tudja megélni a kapcsolataiban az egyediségét, milyen minőségű szeretetet fejez ki? Különös gondolat ez, tudom. Még hogy minősítsük a szeretetet? Pedig akinek jó az „érzékelője”, akkor ő azt is meg tudja különböztetni, milyen az „életvidám” szeretetet, és milyen a ragaszkodó szeretet. Az első a felszabadultság érzését adja, a másik fájdalmas, szomorú érzést eredményez. 

Hogyan ismerjük fel a társfüggőséget?

A társfüggőség egyik eszköze az anyagi függésben tartás: a munkáról való lebeszélés vagy attól való eltiltás, fizetés elvétele, mindennapi kiadások megkérdőjelezése, szoros elszámoltatás, közös céggel való sakkban tartás, pénzügyi zsarolás.

Ha van ilyen, akkor ennek tudatosítása igen fontos feladatunk. Amint ezt már említettem, az anyagi függőségben tartás történhet latensen is, ezért felismerésére kiváló lehetőség a testbeszéd megfigyelése. Hiszen a szavak mögött lehet, hogy teljesen más tartalom, és ehhez társuló érzelmek rejtőznek. A testbeszéd mindig a valós érzelmeket közvetíti, és előfordulhat, hogy éppen a mondottaknak az ellenkezőjét mutatja: vagyis bár amit mond, segítőkésznek hangzik, mégis az egyén valós szándéka az akadályoztatás, a legyengítés, megtagadása a kérésnek.

Vegyük most sorra, hogyan jelentkezhet a gazdasági válság!

Valamelyik családtag pénzügyileg erősen kontrolláló, legtöbb esetben tudattalan viselkedése akár az egész család számára is egy igen nagy stresszforrás lehet, amely a többi családtagot menekülésre vagy küzdelemre készteti. Ezért olyan sok a feszültség a társfüggők családjában! A kodependencia (a társfüggőség) személyiségvonássá, akár szereppé, sőt identitássá (teljes azonosultsággá) képes alakulni a szocializáció (családi neveltetés) során. Tehát a társfüggőség kialakulása már gyermekkorban kezdődik, és a párválasztással folytatódik. Mivel gyermekeink utánoznak, másolnak bennünket, ezért a jövőjük is függ attól, milyen a viszonyunk a párunkhoz. Súlyosabb esetben a társfüggőség személyiségtorzulássá válhat, hiszen az egyén neveltetésétől fogva hajlamos önmagát háttérbe szorítani, még akkor is, ha ez ellenkezően látszik az elhárító mechanizmusa miatt. A reakcióképzés is – mint a védekezés, hárítás, sőt az önbecsapás egyik módja –, egyfajta kompenzáció. Az egyén önmaga elől úgy rejti el valamely késztetését, hogy ellenkező irányú motivációt fejez ki. Ennek következtében szélsőséges viselkedés figyelhető meg nála: vagy domináns, agresszíven uralkodó vagy túl alázatos, önfeláldozó. Tehát egy társfüggő érdekes pszichocsapdákat állít fel a családban, igaz – amint ezt már többször is említettem – tudattalanul. Alacsony önértékelése miatt rosszul viseli, ha bírálják, felháborodik, hogy mindig őt bántják. Feszültséget és még bűntudatot is érez, ha a másiknak problémája van. Meg van győződve, hogy a párkapcsolat olyan egybeolvadás, amelyben neki kell átvennie a döntéseket, felelősségeket, terheket másoktól. Legjobban attól fél, hogy milyen is ő valójában (represszió). Az ilyen típust minden bizonnyal gyakran hibáztathatták gyermekkorában, de még felnőtt korában is. Legalábbis fél a büntetéstől. Elnyomás, elfojtás, megtorlás – ezek jellemzik rejtetten a viselkedési mintázatot. Gondolkodását és kommunikációját a „muszáj vagyok” vagy a „kellene” sémák uralják, amik alól persze próbálna kibújni, de fél a következményektől. Játszmákat folytat inkább, és elkerülő, kifogáskezelő stratégiákat alkalmaz.

Pénzkezelésében nincs középút. Vagy nagyon költekezik, vagy nagyon spórol. A legapróbb dolgok is sokáig izgatják, szeret másokat ellenőrizni. Miközben mindenkit kontrollál, úgy érzi, őt figyeli, ellenőrzi más, pedig pont ő teszi mindezt. Nagyon fél az elutasítástól, elhagyástól, az egyedül maradástól. A legnagyobb visszaélések felett is szemet huny, ha ragaszkodik valakihez.

A társfüggő azt hiszi, képtelen megállni egyedül a helyét. Ezért mindaddig tűri a megalázó helyzetet, ameddig őt el nem hagyják. Minden módon kapaszkodik abba, akitől függ.

Megfigyelhetjük, hogy a hétköznapokban is sokszor használják a függőség, a dependencia kifejezéseket. Ezek a szenvedélybetegségeket és az emberi kapcsolatok jellemzőit is jelölik. A szenvedélybetegség pótcselekvést szolgáló “dolgok”, minden esetben feszültségoldást várnak tőle. A szenvedélybetegség érdekes szóösszetétel: a magyar nyelvben nagyon kifejezően hangzik – a szenved szótőből ered. Szenved valamitől vagy valakitől, ami valóban képes betegséggé növekedni. A függőség lényege az egyén viselkedésében keresendő. Ő úgy viselkedik, ahogy elvárják tőle. Semmilyen lehetősége vagy nagyon kevés lehetősége van a választásra. Hiszen sokszor konkrétan annak sincs tudatában, hogy szenved.

A függőségben tartó személyiség lehet erős, diktatórikus hajlamú egyéniségtől kezdve a passzív infantilisig. Azt a típusú embert valóban diktatórikusnak nevezhetjük, aki elsősorban a tőle való függést, a személyiségének, fantáziáinak, gondolatainak és életszemléletének az elfogadását megköveteli, és ezzel együtt elvárja az engedelmességet is. Aki megpróbál ellenállni a diktatórikus egyénnek, az hátrányos helyzetbe is kerülhet.

Itt azonban joggal feltételezhetjük a „kisebbrendűségi érzést” kompenzáló „hatalmi törekvéseket” (Adler 1956). A viselkedészavarok értelmezése során a különböző énpszichológusok az énműködés más-más vonatkozását hangsúlyozták, de egy dologban mégis megegyeztek: mindannyian azt vallják, hogy az én képes kölcsönös kapcsolatba lépni az őt körülvevő világgal és alkalmazkodni hozzá. Ennek megfelelően számos énpszichológus a viselkedészavarokat alkalmazkodási zavarnak tartja. A zavarok akkor válnak súlyossá, ha az alkalmazkodási hiányosságok túlságosan szélsőségesek.

A jóllétünk meghatározása tehát nemcsak attól függ, hogy vannak-e problémáink, hanem attól is, mennyire sikerül megoldanunk azokat.

Adler példával támasztja alá ezt a felfogást: ha tudatosítja az ember, hogy életében felváltva megtalálható a kisebbrendűségi érzés és a fölényre törekvés, akkor ennek az lesz az eredménye, hogy folyamatosan azon dolgozik: egyre jobb legyen abban, amit csinál. Vagyis, amint az értékeinek, tehetségének tudatában van, képes megszüntetni a szélsőséges magatartását.

Zavar csak akkor keletkezik, ha a kisebbrendűségi érzések olyan nyomasztóan erősek, hogy a személyiségen elhatalmasodva korlátot állítanak fel céljai elérése elé. Ilyen esetben mondhatjuk azt, hogy az egyén kisebbrendűségi komplexussal küszködik. A kisebbrendűségi komplexus egyértelműen gyermekkorból ered. Ez két forrásból is táplálkozhat:

  1. Az egyik az elhanyagolás vagy visszautasítás a gyermek fejlődése során. Ennek következtében a személy olyan mértékben érezheti magát értéktelennek, kisebb-rendűnek, hogy ezt az érzést már nem tudja leküzdeni. Ilyenkor valószínű, hogy hibás függőségen vagy elkerülésen alapuló életstílust alakít ki.
  2. A másik forrás pedig a gyermekkori elkényeztetés. Adler szerint a kényeztetés a gyermek fölényre kerülésének szélsőséges megjelenését is eredményezheti, amely ismételten hibás életstílushoz vezethet. Az erős kisebbrendűségi érzés túlkompenzációt válthat ki, amely azt jelenti, hogy a személy kevésbé tud megfelelő módon viselkedni, vagy túlzott mértékben törekszik fölényre.

Összegezve a gazdasági függésben tartás jellemzői:

  • Pénzügyek szigorú ellenőrzése.
  • A pénz és hitelkártya visszatartása.
  • Elszámoltatás minden elköltött fillérre.
  • Alapvető szükségleteknek a visszatartása (ételek, ruhák, gyógyszerek, szálláshely).
  • Teljes anyagi függőségben tartás.
  • A független, kreatív munka és az önálló karrierépítés akadályozása.
  • Az egyén munkájának szabotálása (eléri, hogy az egyén hiányozzon a munkából, vagy állandóan hívogatja).
  • Lopás, azaz elveszik a megkeresett pénzét.

 

Ön mennyire ismeri saját magát vagy a másik embert, akivel kapcsolatot alakít ki?

A kapcsolat – legyen az családi, baráti vagy munkahelyi – kialakításának fontos feltétele és biztonságos alapja az általános tájékozottság, a személyiség ismerete. Ha egy kapcsolatban kommunikálunk, akkor világos információcserére van szükség az igényekről, elvárásokról. Ehhez, amint említettem, a nonverbális kommunikáció, vagyis a testbeszéd megfigyelése is segítségünkre lehet, hogy felismerjük az adott élethelyzethez fűződő valós érzelmek közlését is. Ezt nemcsak gyermek-anya kapcsolatánál fontos ismerni, hanem minden emberi kapcsolatnál. Így a felnőtt kommunikáció során kiderül, hogy:

  • Mit tudnak vagy sejtenek egymásról?
  • Mit tudnak, vagy mégsem tudnak arról, akitől esetleg függnek?
  • Milyen (nonverbális) rejtjeleket érdemes tudatosítani, akitől függhetnek?

Fontolja meg az előzőekben leírtakat a kedves olvasó!

A presztízs-, dominanciaharcok nemegyszer éppen a függőség körül alakulnak ki. Ismételten kihangsúlyozom, éppen ennek felismerésére kiváló eszköz a metakommunikáció ismerete, a testbeszéd üzeneteinek tudatosítása.

A hatalmat gyakorló szeme előtt az lebeg, hogy a másikat engedelmességre kényszerítse.

Fontos tehát a kérdés: Ki kitől függjön?

Ám az alárendelt viszonyból egy idő után mégiscsak ki akar törni az ember. Itt beszélhetünk egy olyanfajta belső harcról, „érzelmi ütközésről” is, amely nehéz döntés elé állítja az egyént úgy, mint a családban maradás és a menekülés a családból kérdés megfontolása.

A mai társadalom siker- és teljesítményorientált, amely a kishitű emberek és a versenyzést visszautasítók számára még jobban hátrányos lehet. A kétkeresős családmodell feltételezi az önállóan dolgozni és élni tudó nőket, férfiakat. Ez viszont kevésbé kedvező a társfüggő kapcsolatoknak, mivel a társfüggő ember hamar teherré válik párja számára. Aki ezért elkezdi másban keresni az örömteli energiát adó feltöltődési lehetőséget. Ezek a kompenzációk viszont súlyos kárt okozhatnak, és csak továbbrontják az otthoni légkört.

A megoldás az, hogy találjuk meg azt a saját erőforrást, amely megerősít bennünket önbizalmunkban. Az önbizalom, az egyenrangúság érzésének erősítése segít kialakítani az összhangot önmagunkban.

Ha egy picinykét is hiszünk a szinkronicitásban, vagy ahogyan az ezoterikusok nevezik a vonzás törvényében, akkor mégiscsak érdemes erősen hinnünk az egyenrangúságban is. És még abban is, hogy képesek vagyunk bensőséges, szeretetteljes párkapcsolatban élni. Bízzunk benne, hogy valóban megjelenik társunkban, családunkban az a fajta szükséglet, hogy a női, férfi, párkapcsolati szerepmodell a hozzá tartozó tulajdonságokkal együtt olyan minőségű legyen, amely bátran követhető, és az igényeinknek végre biztosan megfelel. Ehhez viszont szükséges tudnunk, mi mit is akarunk valójában.

Szerencsére egyre többen vannak már, akik ezt felismerték, és megnőtt bennük az önismeretre, önfejlesztésre és az összhang kialakítására való hajlandóságuk.

Dobó Mariann

Áttörés, Tegyük boldoggá az életünket! Gyakorlati útmutató az érzelmi- és pénzügyi intelligencia fejlesztéséhez című tréningkönyv szerzője

A könyv megvásárolható: 

© 2015. Szabadegyetem Magánkönyvkiadó™

http://www.attoreskonyv.com/ 

http://szabadegyetem.com/content/attores-2-kiadas

Fotó forrás: itt és itt