Hogyan mutatkozik meg az igazi erő a kommunikációban?

21 January 2017 |

 

Az oltalmazó erő és a büntetőerő közötti különbség

 

Az ünnepek alatt ismét kezembe került Dr. Marchall B. Rosenberg kiváló könyve – A szavak ablakok vagy falak -, melynek tanulmányozását, sőt technikája alkalmazását mindenki figyelmébe ajánlom. Legfőképpen azoknak, akik vezetői beosztásban vannak vagy életvezetéssel, tanácsadóként emberekkel foglalkoznak, hiszen ők még többször szembesülhetnek olyan indulatáttéttel, amit bizony minden esetben fontos gyorsan, megfontoltan kezelniük.  Sőt azt is egy párszor megtapasztalhatták, hogy munkatársaik vagy klienseik a „szülőfigurákhoz” fűződő viszonyulásukat viszik át éppen rájuk.  Végül is az indulatáttétel bármely emberi kapcsolatban megjelenhet. A lényeg ebben az, hogy ennek tudatos kezelése fontos feladattá vált mindazoknak, akik emberekkel foglalkoznak, és szeretnék az érzelmi intelligenciájukat fejleszteni.

Nagyon sokan értenek már azzal egyet, hogy fontos egy olyan intelligens kommunikációs stílust képviselnünk, ahol az erőszakmentes kommunikáció érvényesül. Ennek a kommunikációs stílusnak a képviselői elmondhatják magukról, hogy az érzelmi tudatosságuk, empatikus képességük fejlett. Mindent megtesznek annak érdekében, hogy lehetőségük legyen olyan szituációkat kialakítani, ahol teljességgel kifejezhetik önmagukat a megfigyeléseiken, érzéseiken, szükségleteiken és kéréseiken keresztül /Rosenberg 1999/, aminek következményeképpen a kommunikáló felek már empátiával fordulnak egymás felé. Elég meseszerűnek hangzik ez, igaz?

Hogyan lehetséges minden esetben Marshall Rosenberg kiváló kommunikációs technikáját alkalmazni? Hogyan tudunk arra a szintre eljutni, hogy mindkét fél egyformán meg tudja élni a szükségletét, vagy minimum arra az eredményre eljutni, hogy nyugodtan és jó- szándékúan tudomásul vegyék a vélemények különbségét?

Többen gondolhatják azt, hogy lehetnek olyan szituációk is, amikor a vitában álló feleknek nincs lehetőségük az erőszakmenetes kommunikáció alkalmazására.

Ennek a témakörnek a kifejtését azzal kezdeném, hogy felhívjam a figyelmet arra, érdemes felismernünk az erő alkalmazása mögötti gondolatmenetet, és ezzel párhuzamosan a kétféle erő: az oltalmazó- és a büntető erő különbségének feltárását is: Az oltalmazóerő alkalmazása mögött mindig a méltatlanság vagy baleset elkerülésének szándéka áll. A büntetőerő mögötti szándék pedig az, hogy valaki megfizessen a hibásnak ítélt tettéért. Ha éppen megragadjuk az úttesten átrohanó gyereket, hogy megóvjuk a balesettől, akkor oltalmazóerőt alkalmazunk. A büntetőerő alkalmazása ennél az adott esetnél az elfenekelés vagy a szidalmazás lenne – „Hogy lehetsz ilyen hülye! Szégyelld magad!” – vagyis, ha fizikai vagy lelki támadást intéznénk a gyermek ellen. Találkozhatunk hasonló stílusú kommunikációval cégvezetők esetében is, legfeljebb ott elmarad az elfenekelés. 

Fontos tudnunk, amikor oltalmazóerőt alkalmazunk, akkor a védelembe vett életre, életekre vagy emberi jogokra fókuszálunk anélkül, hogy elítélnénk az embert vagy a viselkedési módot. Véletlenül sem hibáztatjuk vagy ítéljük el az úttestem átrohanó gyereket, csak a gyereket fenyegető veszély elhárítására összpontosítunk. Összefoglalva: az oltalmazóerő mögötti szándék kizárólag védelem, sohasem büntetés, hibáztatás vagy elítélés.

Az oltalmazóerő alkalmazása mögötti gondolatmenet: az emberek saját magukra és másokra veszélyes viselkedéseinek az oka egyértelműen a tudatlanságuk. Ezen pedig lehet változtatni. Mégpedig felvilágosítással, tanítással – a büntetés helyett. E gondolkodás alaptézise a tudatlanság megszüntetésére összpontosít.

Mik lehetnek a tudatlanság okai?

  • A tetteink következményeit nem látjuk előre. (Példánknál maradva, hasznos az, ha tudjuk, amikor átrohanunk az úton, akkor mire számíthatunk.)

  • Nem tudjuk, hogyan lehetne a szükségleteinket mások veszélyeztetése nélkül megélni.

  • Azt hisszük, hogy „jogunk van” másokat megbüntetni vagy bántani, mert ők azt „megérdemlik”.

  • Érzéki csalódás – például egy „belső hang” parancsára ölünk meg valakit.

Folytatva Marshall Rosenberg elméletének bemutatását: a büntetőerő azon a meggondoláson alapszik, hogy az emberek rosszak és gonoszak, és ezért követnek el vétségeket, amelyekért bűnhődniük kell. Olyan büntetőintézkedésekkel biztosítjuk „megjavulásukat”, amelyek:

  • a szenvedés révén segítenek felismerni hibás magatartásukat,

  • emiatt bűnbánatot éreznek, és

  • megváltoznak.

A gyakorlat ezzel szemben azt mutatja, hogy a büntetőintézkedések kevésbé ösztönzik bűnbánatra, tanulásra az érintetteket, inkább haragot és ellenséges magatartást váltanak ki belőlük, s felerősítik bennük az ellenállást. Éppen azzal a magatartással szemben, amelyet esetükben el szeretnének érni.

 

Mik lehetnek a büntetőerő típusai?

A verés az erőszak egyik büntetőeszköze. Tapasztalhatta már mindenki, hogy a testi fenyítés nagyon kényes téma a szülők számára. Rosenberg szerint némelyikük vehemensen védelmezi, a Bibliában látva igazolva magát: „aki a vesszőt kíméli, fiát nem szereti”. És elfogadják azt az állítást is, hogy: „azért terjed a bűnözés, mert manapság a szülők nem verik a gyerekeiket”. Ez az a meggyőződésük, amelyben visszaigazolódni látszik számukra, hogy a testi fenyítés a szeretetük jele, amellyel meghatározzák a gyerekek határait. Más szülők viszont ugyanilyen nagy meggyőződéssel állítják az ellenkezőjét, hogy: a verés semmilyen szempontból sem a szeretet jele, és ráadásul hatástalan is. És azt tanítja meg a gyerekeknek, hogy ha semmi sem válik be, akkor joggal folyamodhatunk a fizikai erőszak eszközeihez. Az is megfigyelhető, hogy a gyerekek félelme a testi fenyítéstől feledteti azt az együttérzést, amely a szülői követelések mögött rejlik – hogy megbecsülve és szeretve vannak.

Egyes szülők, vezetők még ha tudják is ezeket, mégis gyakran állítják, hogy „muszáj” büntetést alkalmazniuk, mert nem tudnak más olyan eszközről, ami a gyereket a számára „jó” irányba terelné. Véleményüket azzal támasztják alá, hogy a gyerekek előbb vagy utóbb hálásak lesznek ezért, mert büntetésük következtében „kinyílik a szemük”, felismerésekre jutnak. Valóban együtt érzek a szülőkkel én is, bár én csak két gyermeket neveltem fel. Tudom nagyon jól, hogy nem könnyű gyerekeink mindennapos oktatása és felügyelete érdekében türelmesnek és következetesnek maradnunk. Még azt is be kell látnunk, hogy teljesen mást tanultunk szüleinktől, nevelőinktől, mint amiről Rosenberg ír. És ha már folyamatosan a tudatosságról, érzelmi intelligencia fejlesztésről van szó, érdemes még feltenni a következő kérdéseket: először is vajon azok, akik annak ellenére, hogy sok pszichológiai témájú könyvet, publikációt olvasnak, mégis az előbb említett büntetés mellett kardoskodnak, tudatában vannak-e a ténynek, hogy a gyerekek nagyon sokszor inkább választják – még saját érdekük ellenére is – az ellenállást, csakhogy megtagadják a meghunyászkodó viselkedéskövetelést az erőszakkal szemben? Másodszor: a testi fenyítés látszólagos eredményessége mégsem jelenti azt, hogy a gyerek befolyásolására más módszerek nem váltak volna be. Végezetül pedig: megértem azokat a szülőket is, akik a testi fenyítés társadalmi következményeivel kapcsolatban aggódnak. Ha mi, szülők erőszakhoz folyamodunk, csatát ugyan nyerhetünk és elérhetjük, hogy a gyerek engedelmeskedjen, de vajon ezzel mennyire járulunk hozzá a nézeteltérések erőszakos megoldásának társadalmi elfogadásához?

A büntetésnek a fizikai erőszakon alapuló formáin kívül léteznek más megnyilvánulásai is. Például hibáztatni valakit vagy rossz hírét kelteni is ebbe a kategóriába tartozik. A szülő ítélete például lehet az, hogy a gyereke „rossz”, „önző”, vagy „ügyetlen”. A tisztelet, szeretet és a törődés megtagadása az egyik legerőteljesebb fenyegetés a gyermek számára.

Szóval az is büntetés, ha valakit elítélünk vagy kedvezményeket vonunk meg tőle.

Ha kizárólag azért engedelmeskedünk, hogy elkerüljük a büntetést, akkor figyelmünket elkerüli tevékenységünk valódi értéke. Helyette csak arra koncentrálunk, milyen következménye lesz annak, ha nem tesszük meg azt, amit elvárnának tőlünk. Ha egy dolgozó teljesítményének „hajtóereje” a büntetéstől való félelem, akkor arra is lehet számítani, hogy elvégzi ugyan a feladatkörét, de a munkafegyelem, a termelékenység – előbb vagy utóbb – esni fog. A büntető erőszak alkalmazása esetében az önbecsülésünk és a kreatív erőnk is hanyatlik. Ha a gyerek azért mos fogat, hogy elkerülje, hogy gúnyolják, akkor a fogai lehet, hogy épek maradnak, de az önbecsülése már sérül. A büntetés ára mások jóindulatának elvesztése. Minél többször játsszuk el a büntetőangyal szerepét, annál kevésbé fogjuk saját szükségleteink számára mások együttérzését érzékelni.

Ha például az egyik testvér bántja a másikat és odamegy hozzájuk a szülő vagy a nevelő, rácsap a gyerekre és leszidja, ő jobb esetben a szülő/nevelő előtt nem fogja bántani a másikat. Viszont azt tanulja meg ebből a felnőtt magatartásból, az a gondolat erősödik meg benne, hogy: ha valamit el akar érni, akkor ütni kell. Ilyen helyzetekben Rosenberg a következőket javasolja: “Ilyenkor empátiával forduljunk ahhoz a gyerekhez, aki erőszakosan viselkedik! Ha például meglátnám, hogy azért verekszik valakivel, mert kicsúfolták, mindenképpen empátiával fordulnék hozzá: “Látom, dühös vagy, mert azt akarod, hogy több tekintettel legyenek rád”. Ha helyes volt a feltételezésem, és a gyerek ezt visszaigazolja, akkor saját érzéseimmel, szükségleteimmel, kérésemmel folytatnám, mellőzve minden kritikát. „Szomorú vagyok most. Olyan módot szeretnék találni a tisztelet megszerzésére, amiből semmilyen ellenségeskedés sem származik. Szeretném tudni, hajlandó vagy-e velem más módszerek után kutatni, hogy megkapd azt a tiszteletet, amire vágysz?”

A büntetés korlátait bemutató két kérdés

Két kérdés világít rá arra mi miatt kevésbé valószínű az, hogy mások viselkedését meg tudjuk változtatni a büntetés eszközével. Az első kérdés: Mi az, amit szeretnék, hogy másképp tegyen ez az ember? Ha csak ezt az első kérdést tesszük fel, akkor a büntetés megfelelő eszköznek tűnhet, mert a büntetőerő kilátásba helyezése vagy gyakorlása valóban hatást gyakorolhat az adott viselkedésre. A második kérdés azonban már nyilvánvalóvá teszi, hogy a büntetés sose fogja elérni a tényleges célját. Milyen indítékok vezessék őt kérésem teljesítéséhez? 

Ritkán tesszük fel az utóbbi kérdést, de amint egyszer feltettük, akkor felismerjük, hogy a büntetés és a jutalom megakadályozza az embereket, hogy azért az indítékért tehessenek meg nekünk valamit, amiért mi szeretnénk, hogy megtegyék. Rosenberg szerint kéréseink teljesítésekor a megkért személy indítékának, szükségletének figyelembevétele rendkívül fontos. Például a szemrehányás és a büntetés kevésbé támogatná annak a vágyunknak a teljesülését, hogy gyerekeink a rendszeretettől vezérelve takarítsák ki a szobájukat. Legtöbbször a hatalmi viszonynak engedelmeskedve – merthogy a mama azt mondta – és a büntetés elkerülése érdekében vagy a szülő felbosszantásától, elutasításától való félelmük miatt tesznek rendet a szobájukban. Ezzel szemben az erőszakmentes kommunikációs technika olyan erkölcsi fejlődés lehetőségét nyújtja, amely az autonómián és a kölcsönös egymásrautaltságon alapszik: amelynek során

  • felelősséget vállalunk tetteinkért, ezen kívül

  • tudatában vagyunk annak, hogy a magunk és mások jóléte semmiképpen sem választható el egymástól.

 

Oltalmazóerő az iskolában

Szeretném most bemutatni, hogyan alkalmazta Marshall Rosenberg néhány tanulóval együtt az oltalmazóerőt egy alternatív iskola kaotikus helyzetének helyreállítására. Ez az iskola a máshonnan kitiltott, illetve kimaradt tanulók számára jött létre.

Az iskolavezetéssel azt kísérelték meg bebizonyítani, hogy az erőszakmentes kommunikáció elvein alapuló iskola hatással van ezekre a gyerekekre. A tanári karnak megtanította Marshall Rosenberg az erőszakmentes kommunikáció technikáját, majd tanácsadóként működött közre a tanév során. A tanári kar felkészítésére kapott 4 nap alatt természetesen kevésbé tudta megfelelően bemutatni kommunikációs módszerét és az engedékenység közti különbséget. Tudniillik néhány tanár – lássuk be sok szülő is – elkerülte inkább a konfliktusos, problémás helyzeteket. Az egyre kaotikusabb állapot miatt a vezetők már az iskola bezárásának a gondolatát is fontolgatták. Rosenberg kérte, hogy beszélhessen azokkal a tanulókkal, akik leginkább hozzájárultak a rendetlenséghez, így az igazgató nyolc 11 és 14 év közti gyereket választott ki. A következő sorok a tanulókkal folytatott beszélgetés részei:

Rosenberg elkezdte a beszélgetést – MBR (érzéseit és szükségleteit fejezte ki, puhatolódzó kérdések nélkül): – Nagyon felzaklatott a tanároknak az a visszajelzése, hogy több osztályban kezd a helyzet kezelhetetlenné válni. Szeretném, ha ez az iskola sikeres lenne. Remélem, tudtok segíteni nekem abban, hogy megértsem, mi a gond, és hogy mit lehet tenni a megoldásért.

Gábor: – Ebben az iskolában hülyék a tanárok!

MBR: – Azt mondod Gábor, hogy a tanárok ellenszenvesek számodra, és azt szeretnéd, hogy változtassanak a viselkedésükön?

Gábor: – Nem. Attól hülyék, hogy csak állnak, és nem csinálnak semmit.

MBR: – Azért ellenszenvesek, mert azt akarnád, hogy valamit tegyenek, ha egy probléma felbukkan? (ez a második kísérlete Rosenbergnek, hogy befogadja az érzéseket és szükségleteket)

Gábor: – Így van. Itt mindenki azt csinál, amit akar, ők meg csak állnak és mosolyognak, mint a dilinyósok.

MBR: – Mondanál egy példát arra, amikor a tanárok semmit sem csinálnak?

Gábor: – Ez nem lesz nehéz. Ma is az egyik kis krapek, fényes nappal, farzsebében egy üveg pálinkával sétált be az osztályba. Mindenki látta, a tanárnő is, de ő félrenézett.

MBR: – Azt mondod, hogy kevésbé tudod tisztelni az olyan tanárokat, akik semmit sem csinálnak ilyenkor. Azt szeretnéd, ha tennének ilyenkor valamit. (Ez a további kísérlet a teljes megértésre)

Gábor: – Igen.

MBR: – Csalódott vagyok, mert én azt szeretném, hogy a tanárok meg tudnák oldani a problémákat a tanulókkal, de úgy látszik, nem sikerült bemutatnom nekik, amit akartam.

A beszélgetés ezt követően arra a másik súlyos problémára terelődött, hogy azok a tanulók, akik nem vesznek részt az órai munkában, zavarják a többieket.

MBR: – Nagyon fontos nekem, hogy megoldjuk ezt a gondot, mert a tanárokat ez zavajra a legjobban. Nagyon örülnék, ha megosztanátok ezzel kapcsolatos gondolataitokat.

Jocó: – A tanároknak pálcával a kezükben kéne járniuk (néhány iskolaigazgató bőrrel bevont pálcát használt a testi fenyítéshez)

MBR: – Azt gondolod Jocó, hogy a tanároknak meg kéne verniük a másokat zavaró diákokat?

Jocó: – Csak így fognak rendet tanulni.

MBR: – Szerinted nincs más megoldás? (Még próbálja Rosenberg Jocó érzéseit megérteni)

Jocó egyetértően bólogat.

MBR: – Elkedvetlenítene, ha ez lenne az egyetlen módszer. Gyűlölöm az ilyen megoldásokat, és ezért másokat keresek.

Feri: – Miért?

MBR: – Több oka van. Ha én pálcával tartok rendet az iskolában, vajon mi történne, ha valamelyikőtökkel, akit megütöttem, este összefutnék a parkolóban?

Feri mosolyogva: – Akkor lenne csak szüksége igazán nagy pálcára!

MBR (visszajelzés nélkül folytatja Rosenberg, mert biztos abban, hogy megértette Feri üzenetét, és hogy ő tudja ezt) – Erről beszélek. Szeretném, ha megértenéd, hogy engem nyomaszt a dolgok ilyen elintézése. Túl feledékeny vagyok ahhoz, hogy mindig magamnál tartsak egy nagy botot, de ettől függetlenül is gyűlölnék ütni vele.

Feri: – Kirúghatná a bűnösöket az iskolából.

MBR: Azt javaslod Feri, hogy ki kéne tiltanunk a gyerekek egy részét az iskolából?

Feri: – Igen

MBR: Ez az ötlet sem a kedvemre való. Meg akarom mutatni, hogy a gyerekek kirúgása nélkül is meg lehet oldani a nézeteltéréseket. Kudarcnak élném meg, ha csak erre lennénk képesek.

Gábor: – Ha egy krapek nem csinál semmit, tegye őt egy „semmitsecsinálok” szobába!

MBR: – Szeretnél egy olyan szobát Gábor, ahová a másokat zavaró tanulókat el lehet küldeni?

Gábor: – Így van. Minek vannak a tantermben, ha semmit sem csinálnak?

MBR: – Nagyon érdekel ez az ötlet! Kívácsi vagyok, hogyan működne szerinted ez a szoba?

Gábor: – Néha úgy jössz az iskolába, hogy semmihez sincs kedved. Ezért lenne egy szobánk, ahol addig lennének a tanulók, amíg meg nem jön a kedvük a munkához.

MBR: – Értem, de lehet, hogy a tanárok aggódni fognak, hogy hajlandóak lesznek-e a tanulók a „semmitsecsinálok” szobába menni.

Gábor magabiztosan: – Hajlandóak lesznek.

Megemlítette Rosenberg a gyerekeknek, hogy a terv akkor fog beválni, ha sikerül meggyőzni mindenkit, hogy céljuk semmiképpen sem a büntetés, hanem egy olyan hely megteremtése, ahova azok mehetnek, akiknek nincs kedvük tanulni, és ez ugyanakkor lehetőséget ad a tanulásra a többieknek. Arra is felhívta a figyelmet még, hogy a „semmitsecsinálok” szobája akkor lesz sikeres, hogy ha mindenki számára világos, hogy ez nem egy tanári rendelet, hanem a tanulók ötlete volt.

Rosenbergék kialakítottak egy „semmitsecsinálok” szobát azoknak a tanulóknak, akik nyugtalanok voltak, és nem akartak részt venni az iskolai munkában, vagy akiknek a viselkedése zavart másokat a tanulásban. Néha a tanulók kérték, hogy odamehessenek, néha a tanárok kérték erre a diákokat. Az agresszív kommunikáció mentes technikát leginkább jól-használó tanárt tették a „semmitsecsinálok” szobába, aki tartalmas beszélgetéseket folytatott az oda betérőkkel. Ez a felállás bámulatos sikert hozott a rend helyreállításában, mert az ötletet kivitelező tanulók világossá tették társaiknak, hogy mi a célja: megvédeni a tanulni vágyók érdekeit. A diákokkal folytatott párbeszédet használták fel Rosenbergék arra, hogy bemutassák a tanároknak: a konfliktusok elkerülése vagy büntetésen kívül léteznek egyéb eszközök is a problémák megoldására.

 

Összefoglalva

Amikor közvetlen veszély fenyeget bennünket, és nincs lehetőség a kommunikációra, oltalmazóerő alkalmazását hozzuk előtérbe. Az oltalmazóerő mögötti szándék a testi sérülés vagy az igazságtalanság elkerülése és sohasem mások megbüntetése, kínzása, bűnbánatra sarkallása vagy megváltoztatása.

A büntetőerő alkalmazása ellenségeskedést okoz, és kéréssel szembeni ellenállást szít. A büntetés csökkenti a jóindulatot, az önbizalmat és az alkotóerőt, lelkesedést. A kérés teljesítésének belső értéke helyett figyelmünk a külső környezetre terelődik. A megszégyenítés, bűntudat- és félelemkeltés sem segít bennünket abban, hogy másokban a számunkra értékes motivációt felébresszük. A büntetőerő egyik változata sem tartozik az intelligens megoldásokhoz, a másokkal folytatott hatékony minőségű kommunikációs eszközök közé. Ezen túlmenően elmondhatjuk, hogy az erőszakmentes kommunikáció valóban minőség a kommunikációban, melynek nyelvezete saját belső párbeszédünket is támogatja. Azokat a legsúlyosabb ítéleteket is lefordíthatjuk érzésekre, szükségletekre, amelyekkel gyakran önmagunkat illetjük. Ezek használata során valóban megmutatkohat az igazi erő a kommunikációban.

Dobó Mariann

 

Cégvezetők figyelmébe! Érzelmi intelligencia fejlesztés egyéni és csoportos tréningekre jelentkezés itt: http://www.szabadegyetem.com/kapcsolat

vagy +36 70 419 99 94 telefonszámon

További információkhoz kattintson a linkre! http://szabadegyetem.com/fokuszban-az-erzelmek

 

Fotó forrás: itt itt Itt itt és itt